James McGonigal: A camphill-i ökörszem
Már napok óta figyelem az ökörszemet,
a küszöbömről reppen fel,
vagy pókok után kutat a loncosban.
Ma este is elsuhan előttem
s elbújik a sövény alján az avar közt.
'Ó, '- mondja ír ornitológus barátom,
az állatvilág és a versek szakértője,
'Az ökörszemmel igazán nehéz
verset kezdeni.' Szárnycsapása
nyomán küszöböm kiürül, akár egy szív.
Ahogy egy nyári reggelen kiléptem az ajtón,
Franciaországban virrasztó unokámra gondolva -
apró orsócska perdült kezem
magasságában, épp ott evett - az ökörszemek
csak így röpdösnek ki a loncból, összevissza,
s miután belakmároztak, visszatértek,
mint apró levélkék, a száraz sövényaljba.
Tízévenként jó, ha látok egyet,
hát azt gondoltam, kihalófélben az ökörszem -
de nem, mondja Gerry, csak az én eszem
járt más dolgokon.
Egyik kedvenc versem. Saját fordítás.
